Amikor a tél igazán megmutatja az erejét, és a hó már szinte térdig ér, óhatatlanul eszünkbe jutnak régi történetek. Ilyenkor jutott eszünkbe Ági is – egy vendégünk, akinek története máig velünk maradt.
Ági nagyjából hatvanéves volt akkoriban. Pontosabban: hatvan körül, mielőtt bárki félreértené, ez nem egy autópálya-lehajtónál történt eset. Külsőre azonban legfeljebb ötvennek tűnt. Életvidámsága, energiája és kisugárzása azonnal betöltötte a teret, amerre csak járt. Ritkuló haja és az azt kiváltó betegsége ellenére olyan méltósággal és természetességgel élt, mintha a „probléma” szó soha nem is létezett volna a szótárában.
Ez a történet is pontosan erről szól.
2015 környékén - még a HairContrast és a Dán Diadém hajnalánál jártunk - amikor napok óta szakadatlanul esett a hó. A környék mellékutcái járhatatlanná váltak, az autót is jó fél kilométerre tudtuk csak leparkolni. Ági délután három órára volt beírva hozzánk hajpótlás felhelyezésre, este pedig színházba készült – egy előadásra, amelyre hónapok óta várt. Az új, egyedileg készített hajpótlása már itt várta a szalonban, ám az időjárás minden józan forgatókönyv szerint keresztülhúzta volna a terveket. Nemcsak a hajpótlás felhelyezése, de a színházi este is esélytelennek tűnt.
Már-már beletörődtünk a helyzetbe, amikor hirtelen kopogtak az ajtón.
Őszintén szólva összerezzentünk. Aznap az előzetesen bejelentkezett vendégek közül szinte senki nem vállalta a havas kalandot. És akkor jött az a bizonyos kopogás. Az ezt követő fél perc annyira filmszerű volt, hogy ma is pontosan fel tudjuk idézni.
(ajtó nyílik)
Ági: – Kukk!
Mi: 😳
Ági: – Itt vagyok!
Mi: 😳
Ági: – Mi az? Nem is örültök nekem?
Mi: 😳
A hitetlenkedés percei következtek. Amikor megkérdeztük, hogyan jutott át ezen a szinte méteres hóakadályon, csak ennyit mondott, sejtelmes mosollyal:
– Ha elmondanám, meg kéne öljelek… 😀
Ma már tudjuk, hogy ez egy klasszikus mondás, de akkor, ott, abban a helyzetben elementárisat ütött. A következő két órában Ági gyakorlatilag lesöpörte az összes negatív gondolatunkat. Olyan kérdéseket, mint hogy „mi lesz, ha elmarad az előadás?”, egyetlen mozdulattal félretolt, majd finoman megjegyezte:
– Amíg itt vagyok, legyen már inkább félig tele az a pohár…
Stílusa volt. Igazi nagybetűs NŐ volt.
A női hajpótlás felkerült, tökéletesen illeszkedett, természetes hatású volt, és pontosan azt adta vissza, amit egy jó hajpótlás tud: önbizalmat, magabiztosságot és örömöt. Ági elégedetten nézett a tükörbe, majd ránk villantotta azt a bizonyos huncut mosolyát.
– Ugye mondtam, hogy minden rendben lesz?
És elindult az éjszakába.
Igaza lett. A színházi előadás nem maradt el. Ahogy ő sem tűnt el az életünkből hosszú éveken át. Ma már máshol él, de örökké hálásak vagyunk neki azért, ahogyan jelenlétével, derűjével és erejével újra és újra emlékeztetett minket arra, hogy a hajpótlás nem csupán esztétikai megoldás – hanem életminőség.
